Olyan Európai Uniót képzelek el, ahol a nemzedékek közötti szolidaritás nem csupán ideális, hanem megélt valóság – ahol az idősek bölcsessége, a fiatalok energiája és a munkaképes korú népesség tapasztalatai találkoznak egy reziliens, befogadó és fenntartható társadalom felépítése érdekében. Ebben a jövőbeli EU-ban a szakpolitikákat nemcsak a mai szavazók, hanem a jövő generációi számára is kialakítják. A nyilvános tereket úgy alakították ki, hogy minden korosztály számára akadálymentesek és interaktívak legyenek, az oktatási rendszerek prioritásként kezelik az empátiát és a polgári szerepvállalást, és minden korosztály hangját értékelik a demokratikus folyamatokban. Ahhoz, hogy ez a jövőkép valósággá váljon, most kell cselekednünk. Először is be kell ruháznunk a generációk közötti párbeszédbe – olyan platformokat kell létrehoznunk az iskolákban, közösségekben és munkahelyeken, ahol minden korosztály megoszthatja tapasztalatait, ötleteit és kihívásait. Másodszor, prioritásként kell kezelnünk azokat a fenntartható szakpolitikákat, amelyek figyelembe veszik mind az emberekre, mind a bolygóra gyakorolt hosszú távú hatásokat – az éghajlatváltozás, a digitális transzformáció és a gazdasági egyenlőtlenség előrelátással történő kezelése. Végezetül az uniós intézményeknek biztosítaniuk kell, hogy a fiatalok helyet kapjanak az asztalnál – nem jelképesen, hanem egyenlő partnerekként a jövő alakításában. Egy egységes, virágzó társadalom felépítése az életkoron alapuló megosztottság elutasítását és egy olyan kultúra elfogadását jelenti, ahol a tanulás és a felelősség generációk között oszlik meg. A mai döntéseinket az örökség elve kell, hogy vezérelje – nem csak az, hogy mit érünk el most, hanem az is, hogy mit hagyunk hátra. Az EU jövője múlik rajta.